A' bölcseség vigasztalásai

«még is egy valódi boldogság czéljára törekszik elérni: az, pedig olly igazi jó, mellyet elnyervén, mit sem kivánhatsz tovább; az a’ boldogság, minden javak java, és minden javakat magában foglaló; mellyen túl, ha más jó volna, leg főbb jó nem lehetne; mivel volna még külről mit kivánni.»

这一句是全书哲学装置的合拢点, 也是这本译本值得单独立卡的第一理由。波爱修斯在此把至善从一切外在对象里抽出来: 财富、官位、权势、军功、感官之乐, 都被逐条点名后推到一边; 真正的幸福被定义成一个取得之后别无所求的东西, 即一切善的善、并且把一切善都收在自身之内的东西。译者把这套换算完整地留在了纸面上: 假幸福与真幸福在匈牙利语里靠一对复合词分开, 而全部的技术压在「若在它之外还有另一个善, 它就不可能是至善」这一句上。扣分在于这是一套古代论证, 译本没有做任何当代化处理; 读者若把它当成一部十九世纪的处世格言来读, 就会错过它真正的锋刃——它不是安慰人, 而是取消安慰的资格。故 93。

«Mi a’ munka külső voltát illeti: a’ szabad, és kötött beszédek egymást váltogatják; a’ kötetlen, a’ Bölcseség és Boethius közti nyájas szóváltásból alakult rövid kérdések, és feleletekből szövetett,»

这是本版最见功力的地方, 也是「这是一部译本而非一部原著」的最好证据。译者没有只把原著的卷与节搬过来, 而是先把全书的物质形态说清楚: 散文与韵文交替出场, 韵文部分是一问一答的短章, 散文部分则织成更长的论述。读完这句再去翻正文, 就会发现整部书正是按这一蓝图搭的: 全书五卷, 每卷之下再切若干节, 每节以一句提要开场, 接一段散文论述, 再接一段押韵的诗, 节末标出注释号; 每卷末尾另附一叠注释。提要、散文、诗、注四层构成固定的四重奏, 读者在任何一层上都能停下来。扣分在于这套蓝图只在序言里被描述, 正文没有目录也没有卷首语, 读者要靠每节的单句提要自己拼出全局, 而提要用的是旧式匈牙利语, 今天读来并不轻松。故 93。

«A’ latin nyomatok közt az 1735-dik évi N. Szombathi Egyetem kiadását, a’ mennyire tehetségem, a’ dolgok méltóságos tárgya, a’ magyar nyelv’ tulajdona, és a’ versek ritka szerkezése engedé, kivántam pontosan követni.»

这一句是全书的版本学底线, 也是本卡 evidence 一维得分的唯一根据。译者没有回避底本问题, 而是明说他以十八世纪中叶松博尔迪大学的拉丁印本为工作底本, 并给出三条他决定跟进的理由: 题材本身的高贵、匈牙利语对这一题材的所有权、以及原诗格律的罕见结构。跟着这三条走, 读者可以判断他做的是逐字对照的直译而不是意译; 书末还附有十一条按页与行定位的勘误, 证明印本被逐页校对过。扣分在于这仍然是十八世纪中叶的大学印本, 而非经校勘的学术底本; 译者也没有说明所据的是哪些抄本与哪些校记, 更没有把拉丁原书的诗节原样附在译文旁边, 读者无法自行核对韵律转换是否成立, 证据链到此为止。故 91。

«Nem véltem feleslegesnek vagy éppen szükségtelennek, némelly ritkábban előforduló nevek, és dolgok néminemü rövid leirását minden könyv sarkához ragasztani a’ végből leginkább, hogy a’ tanuló ifjúság ne kénytelenétessék más könyvekből keresni, mit könnyen itt neki mondhatni,»

这一段是全书最诚实、也最有实用自觉的一段自述: 译者把自己的注释工作定位为「不是多余的, 也并非不必要」, 目的是让「求学的年轻人」不必为了一个生僻人名再去别处翻书; 他还替注释辩护, 说这些注不只「逗趣地指指点点」, 而且同时「也在教」。这个自我定位贯穿全书: 每卷末尾都附着这样一叠注, 从埃利亚与学园到蓬图斯与科鲁斯, 从阿纳克萨戈拉到布西里斯、雷古卢斯、塔塔洛斯、伊克西翁, 一直到第五卷的埃克索斯和厄里玻耳, 连波爱修斯自己的墓志铭也在注释里被拆开讲。扣分在于这套注释是百科式的, 不是注释式的: 它解答「这是谁」, 不解答「这句话为什么这样说」, 对波爱修斯论证本身的困难与前人异议只字不提, 也完全没有提供研究这部书所需的版本信息。故 89。

«hizelgett, és csalogató hamis boldogsággal megjátszott; látod a’ vak isten kétes ábrázatát, midőn mások előtt elfedi arczát, reád mosolygott, ha tetszik, élj szokásaival, és ne panaszkodjál.»

这一句是全书最漂亮的一次翻译修辞: 波爱修斯的命运女神在拉丁文里是一位转脸的贵妇, 译者把她直接译成一位蒙着眼睛的神——她当着别人的面把脸藏起来, 却对你笑。原文的玩世不恭被译成了「神不睁眼」这层更冷的滑稽, 十九世纪匈牙利语的旧拼写在这一句里反而帮了忙: 元音拖长的写法让节奏显得更钝、更像神谕而不像牢骚。同一支笔在别处也能把长句拆得干净: 例如论幸福的定义那段, 把「一切善的善」译成一个可以一眼读完的短句; 又例如论命运反复无常的段落, 把无主的「它」换成顺口的问句。扣分在于十九世纪中期匈牙利语的旧式拼写与过时词汇对今天的读者并不友好, 加上译者自称不遵守「严格的西式语法」, 长句偶尔会滑向松散。故 92。

«után az ő esméretét másolja? épen nem. Mert az Isteni látás minden jövendőt meg előz, és tulajdon esmérete eleibe idéz: nem is egymás utáni rend szerént esméri előre most ezt, most amazt; hanem minden legkisebb változása nélkül a’ te változásidat egy tekéntettel meg előzi, és egybe foglalja, mert mindenek felfogásának jelenlétét nem jövendők lételétől, hanem saját egyszerü voltától vette az Isten.»

这一句是全书形而上学的高点, 也是这部译本最不可替代的地方。争论到这里已经不再是安慰, 而是自由意志与神圣预知的相容性: 神的观看不是按时间一格一格往前推, 而是「一个眼光」同时握住过去与未来, 因为神从自己永恒不变的现在去把握一切; 于是自由意志没有被取消, 报应与救赎也不会因为预知而失去意义。这套论证是晚期古代哲学在希腊理性与基督教启示之间最精细的一次缝合, 而译者把它完整地译了出来, 连「一个眼光」这个关键短语都没有含糊过去。扣分在于这套神学前提本身是前现代的: 今天的读者无法共享这个「永恒现在」, 这段推论只能作为历史文献来读, 而译本也没有提供任何帮助读者进入它的注释或导读。故 94。

«igy p. o. Scaliger in hypercritico: ingenium, eruditio, ars, sapientia facile provocat omnes authores, sive illi Graeci sint, sive Latini. Quae tamen libuit ludere in Poësi, plane sunt divina, nihil illis cultius, nihil gravius, neque densitas sententiarum venerem, neque acumen abstulit ardorem, ut recte censeas, paucos ci posse comparari. Joan. Lau. Mosheim Helmstadii 1755. p. 245. Boethius vir illustris, Philosophus, orator, poëta, Theologus, nulli suorum temporum elegantia, et subtilitate ingenii secundus.»

这一段拉丁引文是全书可信度最高的一次操作: 译者没有替自己的英雄说话, 而是让两位同时代最有名望的学者替他说话, 并把出处交代到书名、年份与页码——Scaliger 的《Hypercriticus》里说波爱修斯的才、学、艺、智足以向所有希腊或拉丁作家叫阵, 连诗歌都写得神圣; Mosheim 的《Helmstadii》则称他为「著名的哲学家、演说家、诗人、神学家, 在其同代人之中无人能居次席」。译者把这两条拉丁原文原样排在正文里, 对一个声称要「忠实跟进」底本的人来说, 这是最合适的自我担保: 他的古典学训练是被公开检验的, 而不是自称的。扣分在于这两条都是颂词而非学术判断, 且译本没有给出译者本人的履历书目、也没有说明他依据的是哪一版 Scaliger 与哪一版 Mosheim; 波爱修斯生平本身也没有任何版本学处理。故 90。

«A’ magyar nyelveni előadásokban nem szabtam magamat a’ szigorú nyugoti nyelvek szabályaihoz; hanem a’ szabad nemzet ékes keleti nyelvével úgy éltem, mint születésemtől fogva tanúltam, Rajnis, és Révaitól hallottam: bár azok is nem csalhatlan renddel, hanem józan véleményökkel kinálgatták a’ piros magyar ajkat; de tudjuk azt is, hogy az Ország több részeiben különböző kifejezésekkel élnek honosink, még is értelmesen!»

这一句是这本书在今天最值得读的理由, 也是它最不可替代的地方: 它不仅把一部古代哲学译成了匈牙利语, 还在序言里公开站队。译者说他不去遵守「严格的西式语言规则」, 而是以自己从 Rajnis 与 Révai 那里学来的方式去使用「自由民族的华美东方语言」, 并且用当时最有影响的两位语言大师作为自己的担保; 他同时拒绝当代语文学家强加的、造成混乱的词源式拼法, 只采纳 Lovász Imre 认为妥当的那一套。在匈牙利语言问题尚未了结的年代, 这份序言等于一份宣言: 哲学思考也可以在母语里进行, 而且不必靠拉丁词根来撑场面。扣分在于这一立场今天已属历史, 本书的语言学价值被随后的规范确立取代; 而序言里透露的「方言差异」观察, 又没有被译本自己的用词实践贯彻到底。故 91。